.
A minap megint megváltoztak az e-mail fiókom beállításai, már nem tudom hányadszorra. De nem csak ez változik folyamatosan, hanem a blog-, a videó-, a szöveg-, és egyéb szerkesztői felületek is, a telefonokról, számítógépekről, egyéb elektromos kütyükről, jogszabályokról és ki tudja még miről nem is beszélve.
Te hogyan bírod ezt a folyamatos változást? Én bizony sokszor nagyon feleslegesnek érzem őket. Ne érts félre, nem azt gondolom, hogy ragadjunk le egy szinten, és onnan ne lépjünk tovább. Kell a fejlődés, a változás, kell hogy új dolgokat tanuljunk, hogy folyamatosan képezzük magunkat, hogy legyen körülöttünk, az életünkben változás, de nem a felszínen és folyamatosan.
Sokszor úgy érzem, hogy a változtatások, újdonságok csupán azért jelennek meg, mert az emberek annyira fel vannak pörögve a mai felgyorsult életben, hogy az életmód lendülete viszi magával őket. Nem tudnak elmélyedni semmiben sem, mert olyan lendületben vannak, és az állandóan megjelenő újdonságok még tovább ragadják őket magukkal. Ez egy ördögi kör. A pörgés még több újdonságot követel, mert a régi dolog már unalmas, és a folyamatos változás még tovább pörgeti az embereket. Nagyon nehéz ebből kiszakadni. És aki benne van ebben a mókuskerékben nem is tud leállni, ha hirtelen eltűnik a rohanó hétköznapok világa, és egyszer csak csendességbe kerül.
Ha egy ilyen örökké pörgő ember eltéved egy kis faluba, hogy élvezze a vidék csöndjét, 2-3 nap után elunja magát, nem tud magával mit kezdeni, mert a csönd, az állatok, a természet már túl kevés inger neki, és valami extra élményre vágyik. Nem tud megnyugodni, mert a benne lévő pörgés vinné tovább, mint egy futószalag. Esetleg Te is ilyen vagy?
Ezért van az is, hogy az emberek mikor elkezdenek valami új dolgot megtanulni, sokan már az elején, mások pedig félúton feladják, mert nem tudják élvezni azt, amit csinálnak, nem tudják élvezni a tempót amivel haladnak, azonnal az út végére akarnak érni, hogy aztán valami másba kezdjenek.
A klasszkus indiai táncok műfaja pedig pont olyan, ami megköveteli a kitartást, az odafigyelést, és nem lehet vele rohanni. Évekig tart, amíg az ember elsajátít egy stílust. És ezt az indiai mesterek figyelembe is veszik. A csoportban mindenkinek egyformán el kell tudnia sajátítania minden lépést, slokát (ritmusos verset), kéztartást, amíg továbbléphetnek a következő lépcsőre. De Nyugaton ez nem igazán működik így.
Nemrég olvastam egy osztrák bharatnatyam (szintén egy dél-indiai klasszikus táncstílus) mesterrel készült interjút, aki szülőhazájában tanít, hogy bár ő a tradicionális táncoktatást követi, amit Indiában tanult, meg kellett újítania a tanítási módszerét, mert a tanítványai nehezen viselték a lassú haladást. Elmondta, hogy a lépések tanításához ki kellett találnia egy koreográfiát, amelynél a táncosok nem csak egy helyben álltak és a lépéseket ismételték, de más-más alakzatot kellett ehhez felvenniük.
Bevallom, hogy tanítás folyamatába néha én is becsempésztem néhány újítást. Például, amikor a lépések felénél jártunk, megtanítottam már egy rövid slokát (egy rövid, lassú versre alapuló darab, amely minden szavát elmutogatja a táncos), illetve egy jatit (lépéskombinációkból álló sorozat, egy tiszta tánc elem) is, mert azt éreztem, hogy bár a puszta lépéstanulás is kihívás volt, kellett valami újdonság a tanítványaimnak, ami új élményt jelent.
De ezt élvezem a kuchipudiban, hogy megvan benne az állandóság, a lépések, kézjelek, arckifejezések formájában, amelyek évszázadokon át alig változtak, viszont ezek segítségével az ember végtelen, változatos kombinációkat építhet fel a kreativitásával, hogy másoknak új élményeket nyújtson. Megvan benne az állandóság, és a dinamizmus, változás ereje is, amely segít abban, hogy gyakoroljuk, megőrizzük az egyensúlyt, amiből a mai világ olyan sokszor akar kibillenteni.
Üdv:
Zsuzsa
.
