Az egyik ilyen szokás
, amivel legelőször szembesültem Indiában, hogy ha valakinek a házába belépünk, a cipőt az ajtón kívül kell hagyni, és úgy belépni, vagy legfeljebb közvetlenül ajtóban lehet letenni. Nincs olyan, mint itt nálunk, hogy ha jön a szerelő, vagy vendég, cipőben végigtrappol a lakáson, függetlenül attól, hogy nekünk az tetszik-e vagy sem. A vendégnek is le kell tennie a cipőjét, majd mezítláb bemenni a lakásba. Papucsot nem viselnek otthon. Legalább is én nem nagyon láttam olyan indiait, aki a lakásban papucsot hordott volna, legyen az vendég, vagy vendéglátó.
De ez nemcsak a lakásokra érvényes, hanem minden templomra, vagy szent helyre. Vannak olyan helyek, ahol már nemcsak az épületbe, de magára az egész templom körüli területre is csak mezítláb szabad lépni. Ez bizony azzal jár, hogy az ember néha kisvakondot játszik, hogy egy ilyen, a bejáratnál maradt cipőhalom aljából előbányássza a cipőjét, amikor kijön, mert bizony több száz látogató is megfordulhat egyszerre ezeken a helyeken.
Keleten az emberek sokkal szorosabb kapcsolatban élnek a földdel, mint mi. Kezdve azzal, hogy mezítláb járnak a lakásban, továbbá, hogy nagyon sokat ülnek földön. Azonban ilyenkor mindig törökülésben ülnek, a lábukat mindig behúzzák, és ha nagy ritkán ki is nyújtják, azt nem a másik ember felé teszik. Ez a szokás sok ázsiai ország él.
Emlékszem sok-sok évvel ezelőtt ment a Marco Polo című sorozat a tévében. A főszereplő utazó egy ideig Ázsiában, a kán udvarában élt. Bizalmasa, tanácsadója lett a kánnak, így sokat beszélgettek, és sok időt töltöttek együtt. Ilyen alkalmakkor a jelenlévők mind törökülésben ültek a kán körül, így tett Marco Polo is. De a kánnak feltűnt, hogy Marco Polo számára ez igen kényelmetlen, mert nem volt ehhez hozzászokva gyerekkorától kezdve. Ezért megengedte neki, hogy kinyújtsa a lábát, természetesen nem felé, és csak akkor, amikor kettesben voltak, mások előtt ezt nem tehette meg. Nagy illetlenségnek számít, ha az ember a talpát, a lábfejét mások felé nyújtja ki, főleg egy idősebb, vagy fontos ember felé.
Ugyanakkor a másik l
ábának megérintése lehet a tisztelet kifejezése. Szokás, hogy a mesterek, guruk, és az idősek, mint szülők, nagyszülők lábát a tanítványok, a család fiatalabb tagjai megérintik köszönéskor. Ezt úgy teszik, hogy először megérintik a guru/nagyszülő mindkét lábát, majd a szívüket érintik meg mindkét kezükkel.
Egy magyar ismerősöm, akinek a felesége indiai, mesélte, hogy náluk is elérkezett az a pillanat, amikor bemutatták a tágabb családnak, nagyszülőknek, nagybácsiknak, nagynéniknek. Természetesen a feleségével együtt jelent meg a családi körben, aki mindig ott állt mögötte és az egész bemutatkozás alatt többször is a fülébe súgta, egy egy családtag bemutatásakor, hogy „Touch the feet!”, vagyis "Érintsd meg a lábait!"
Ez egy fontos szokás Indiában, ahol sok hagyománytisztelő családban ezt elvárják még egy külfölditől is, aki egy teljesen más kultúrából érkezett (persze nem mindenhol ragaszkodnak ehhez). Dehát ahogy a mondás tartja: „Rómában viselkedj úgy, mint a rómaiak!” Viszont, ha valamit vagy valakit véletlenül megérintenek a lábukkal, vagy belerúgnak valamibe, akkor úgy kérnek elnézést, hogy azt a dolgot, illetőt megérintik mindkét kézzel, majd a szívüket is. Ez olyan mélyen benne van a kultúrában, hogy ezt olyan indiaiaknál is láttam, akik Indiában nőttek fel, de aztán elhagyták a hazájukat, és évek óta külföldön élnek, de ez a szokás még ezután is erősen él bennük.
Azért a láb a szépség kifejezésének eszköze is lehet. Esküvő előtt a menyasszonynak nemcsak a kezét, de a lábait is hennával szokták kifesteni, és a házasság után, ha egy férjes asszony kimegy a házból, akkor egyebek mellett a lábujjra való gyűrűket illik viselnie mindkét nagylábujja melletti lábujján, mindegyik ujján egyet-egyet. Nagyon sok nő hord bokaláncot, de nemcsak az egyik bokáján, hanem mindkettőn.
Ezek a szokások nemcsak a mindennapi életben jelennek meg, de néhányukkal találkozhatunk a klasszikus indiai táncokban is. Először is ezeket a táncokat mindig mezítláb táncolják, mivel a klasszikus indiai táncok mind szakrális, vagy templomi eredetű táncok. Tehát mint a templomokban, vagy szent helyeken a tisztelet kifejezését, úgy a tánc formájában történő felajánlást, imát is mezítláb illik megtenni. Bár ezek a táncokat már nem igazán a templomokban, hanem inkább a színpadokon táncolják, a belső indítattás még ugyanaz, a tisztelet kifejezése az isteni felé.
És mielőtt a táncos belekezdene a táncba, vagy a gyakorlásba, mindig elnézést, és engedélyt kér a földanyától a tánchoz, mert a lábaival fog rajta dobogni. Így a táncot megelőző ima részeként mindkét kezével megérinti a földet, majd a szeméhez emeli mindkét kezét.
Ha fellépésről van szó, a csodálatos ékszerek és kosztüm mellett a táncos a kezeit és lábfejeit még althával (piros festékkel) is díszíti, egyrészt, hogy jobban lehessen látni a finom mozdulatokat, másrészt ez is emeli a táncos szépségét. A bokán viselt csörgők nemcsak a ritmus kitáncolását segítik, de szebbé teszik a lábat is.
Tehát, az, hogy hogyan „viseljük a lábunkat” hogyan nyilvánulunk meg velük mások felé, megmutatja, hogy Keletről, vagy Nyugatról jövünk-e. Hiszen míg a fent felsorol dolgokat itt Nyugaton nem nagyon lehet megtapasztalni, addig ez Indiában, az élet természetes velejárója, amire érdemes odafigyelnünk, ha esetleg Indiában járunk, vagy hitelesen szeretnénk elsajátítani a kuchipudit, vagy bármelyik klasszikus indiai táncot.
Ha tetszett ez az írás, és szeretnél rendszeresen értesülni az új bejegyzésekről, iratkozz fel a Kuchipudi Kalauzra bal oldalon fent, a neved és e-mail címed megadásával!
Üdv:
Zsuzsa
