.
Történt már veled olyan, hogy valamivel már nagyon sokat foglalkoztál, nagyon sok időt fordítottál rá, és mégis úgy érezted, hogy az egész csak időpocsékolás, és már azon gondolkoztál, hogy feladod a dolgot. Vagy esetleg olyan régóta vagy benne egy nehéz szituációban, hogy azt hiszed, sohasem látod meg az alagút végén a fényt? Akkor a következő indiai népmese Neked szól.
Egy táncelőadás történetén keresztül mondja el, hogy az emberek a türelmük és kitartásuk próbatételét hogyan élik meg, hogyan reagálnak rá. Kiből a jót, kiből a rosszat hozza elő, van akinek segít abban, hogy fejlődjön, jobb emberré váljon, van akinek nem.
A történet egy táncos társulatról, egy táncelőadásról és a sokféle nézőközönségről szól. Egy táncos rengeteg munkát fektet egy szép előadásba, de van, hogy az előadás közben elfárad, és bizony erőt kell merítenie akár magából, akár másból, hogy az előadást méltóképpen tudja befejezni, és a közönségnek örömet tudjon szerezni.
Nem lehet, hogy a rengeteg befektetett munka, energia, idő kárba vesszen, és pont beteljesülésének küszöbén foszoljon szerte az álom. Bizony sokszor van, hogy a legutolsó lépések megtétele a legnehezebb. De aki megteszi ezeket, az elnyeri méltó jutalmát, és ezzel másoknak is erőt adhat, hogy ők is beteljesítsék álmaikat. És most következzen a mese:
Sok eltelt, egy kevés van még (Gudzsaráti népmese)
Egyszer történt Indiában, Gudzsarát királyságban, hogy a fővárosba táncos-énekes társulat érkezett. A társaság egyik táncosnője messze földön híres volt szépségéről és tehetségéről.Gudzsarát királya üzent a táncmesternek, hogy ő maga is személyesen látni kívánja az ünnepséget. Az üzenettől az egész társulat nagyon izgatott lett: a király megtiszteli jelenlétével az estét! Lázasan folytak az előkészületek.Az ünnepi esemény estéjén meg is érkezett a hatalmas táncsátorba a király és a királynő, és elfoglalták ülőhelyüket. A testőrök a közelben vigyázták minden mozdulatukat. Nagy tömeg verődött össze, a közönség majd kinyomta a sátor oldalát.
Ült a nézők közt egy vándor remete is. Az emberek mosolyogva mutogattak felé: mi keresnivalója lehet egy táncesten egy vándor remetének?
Folyt a tánc. A híres és szépséges táncosnőnek annyit kellett táncolnia, hogy a végére már alig bírta, teljesen kifulladt. A táncmester a függöny mögül biztatta. Még egy tudós, költői nyelven írott kis versecskét is elszavalt neki, hogy új erőre kapjon:
Sok eltelt, egy kevés van még,
tarts ki, s dolgodat szépen tedd!
Ne add fel, szedd össze erőd:
fényes jövő áll előtted!
Eme lelkesítő versecskétől a táncosnőt mintha kicserélték volna, frissen,
mosolyogva folytatta gyönyörű táncát. El is nyerte a király és a királynő
tetszését. A közönség is lelkesen tapsolt. Befejeződött a táncest.
A táncmester fogta az adománygyűjtő tálat, és körbe járt. Az emberek beledobtak
annyi pénzt, amennyit jónak láttak. De akkor furcsa dolog történt.
A nézők között ült egy kereskedő, a fiával együtt. A fiú előkapott egy kést az
övéből, hirtelen lenyisszantott egy fürtöt az apja hajából, és azt dobta a
tálba. Amint ez megtörtént, a kereskedő felpattant, és boldog mosollyal táncra
perdült. A táncmester sehogyan sem értette a dolgot. Hordta tovább körbe-körbe
a tálat. Ahogy odaért a vándor remetéhez, az leakasztotta nyakából a rózsafüzért, és azt adta adományként. Aztán odaért a fiatal királyfihoz: az drágakövekkel
kirakott arany fülbevalóját nyújtotta át neki.
Mikor a király következett, kíváncsian kérdezte a táncmestert:
- Ki fia-borja ad hajtincset adományként?
A táncmester rámutatott a kereskedő fiára. Odahívatták a fiút.
- Miféle furcsaság ez, hogy hajtincset adsz adományként? - kérdezte a király.
A fiú válaszolt:
- Királyom! Én tanulatlan vagyok, írni-olvasni sem tudok. Apám gazdag, de nem
taníttatott. Mikor a táncmester egy tudós verssel biztatta a táncosnőt, én
abból bizony egy szót sem értettem: nem olvastam én soha életemben verset.
Nagyon felmérgesedtem, és dühömben lenyisszantottam apám egy hajfürtjét.
- De hát, felség! A fiú apja még örömtáncot is járt! - kiáltott fel éretlenül a
táncmester.
Odahozták a kereskedőt, aki így válaszolt a király kérdésére:
- Bevallom, és szánom-bánom a bűnömet: nem taníttattam a fiamat, buta maradt,
mint a tök. De elvághatta volna a torkomat is azzal a késsel. Megúsztam: ezért
jártam örömtáncot.
- Ó, értjük már! - kiáltott fel a király és a királynő. - De ki adta ezt a rózsafüzért ajándékba?
Előállt a vándor remete.
- Le vagyok kötelezve a táncmesternek - kezdte. - Azt mondta a versben a
táncosnőnek, hogy "egy kevés van még", meg "fényes jövő áll
előtted". Úgy éreztem, nem is neki, hanem nekem mondja. Gyerekkorom óta
lemondásban, szegénységben élem a vándor remeték életét. Van még egy kevés az
életemből. Megtapasztaltam a lemondás világát, miért ne tapasztalhatnám meg az
örömök világát is? Hátha viszem még valamire! A rózsafüzérre nincs már
szükségem, ezért adtam adományként.
- Ó, értjük már! - kiáltott fel a király és a királynő. - De ez az arany
fülbevaló mintha a fiamé lenne, a királyfié! Hát ő is köztünk van?
- Igen, felséges apám! Itt vagyok! - ugrott oda a királyfi. - Itt ültem
mögötted egy kevéssel. Azért adtam oda a drágaköves fülbevalómat, mert én is
nagyon hálás vagyok a táncmesternek a versért. Nekem is felnyitotta a szemem.
- Neked is felnyitotta a szemed, fiam? - szólt a király csodálkozva. - Miért,
be volt csukva?
- Igen, be volt csukva hosszú időn át - válaszolt a királyfi könnyes szemmel. A
király és a királynő döbbenten figyelték, ahogy a királyfi leborul a lábuk elé.
Halk szipogása lassan keserves sírásba ment át. A táncmester most már aztán
semmit nem értett. A királyfi összeszedte magát, és felpillantott a királyra:
- Atyám, bocsáss meg nekem! Összeesküvést szerveztem ellened, meg akartalak
gyilkolni.
- Mit beszélsz, kisfiam? - dadogta a királynő.
- Az igazat, anyám - válaszolta a királyfi a királynőre függesztett
tekintettel. - Hosszú ideje azért imádkozom, bárcsak meghalna apám, és én
ülhetnék végre a trónra. Az istenek nem hallgatták meg a kérésemet. A végén
elhatároztam, hogy a kezembe veszem az ügyet, és magam végzek a királlyal. De
mikor a táncmester azt mondta a táncosnőnek, hogy "tarts ki, s dolgodat
szépen tedd!" meg "sok eltelt, egy kevés van még", úgy éreztem,
egyenesen hozzám szól. Ha ennyi időt tudtam várni a trónra, egy keveset még
igazán tudok várni! Úgyis az enyém lesz egyszer. Miért követnék el ilyen
meggondolatlanságot? A táncmester verse megmentett az apagyilkosság rettenetes
bűnétől!
A király és a királynő a táncmester csodatevő versén ámuldoztak. A király fele
királyságát akarta odaadni a táncmesternek, de az így szólt:
- Felséges királyom! Nem vagyok én erre méltó. Nem bölcsességem eredménye ez a
vers, csak a dolgok furcsa összjátéka okozta a csodákat.
A király és a királynő ezen aztán még jobban elcsodálkoztak. A király hatalmas
évjáradékot rendelt ki a tánccsoportnak, amiből messze földön híres előadásokat
rendeztek hosszú-hosszú éveken át.
Forrás: terebess.hu
Üdv:
Zsuzsa
.
