.
A minap néztem egy ismeretterjesztő filmet a NASA Hubble nevű űrteleszkópjáról, amely már jópár éve kering a világűrben, részletes és szebbnél szebb felvételeket készítve az égitestekről. A Hubble volt, ami például az "Eye of God" (Isten szeme) felvételt készítette, amivel sok helyen találkozhatunk a világhálón.
De ennek a hatalmas szerkezetnek tönkrement néhány alkatrésze, többek között a kamerája is, amely ezt a remek felvételt is készítette. Ezért a NASA nem tehetett mást mint, hogy felküldjön egy csapatot, aki megjavítja és kicseréli az alkatrészeket. Igen ám, de ez nem úgy megy mint a Földön, mert egy űrséta bizony komoly felkészülést igényel. És itt jön a lényeg.
A csapat, több száz emberrel a háttérben, több mint két évig készült erre a küldetésre. Minden kis apró részletet elterveztek, még azt is, hogyan csavaroznak ki egy egyszerű csavart, és ezeket többször elpróbálták űrruhában az elemek pontos másával egy hatalmas medencében. Aztán ezt kielemezték, átbeszélték, oktatókkal, mérnökökkel, segítőkkel, és aztán megint nekifutottak, hogy a megadott idő alatt tudják teljesíteni a feladatot és felkészülhessenek az esetleges problémákra. És a több hónapnyi aprólékos felkészülés, a részletekig menő tervezés és rengeteg gyakorlás után a kivitelezés végül jól sikerült, és a csapat sikeresen teljesítette a küldetést.
Bizony a kuchipudi tanulása során sem mennek másként a dolgok. Mert akik elkezdik tanulni ezt a táncot, végső soron szintén a "nagy küldetésre" készülnek, arra, hogy megmutassák, mit tanultak, és hogy önfeledt szórakozást és örömet szerezzenek másoknak. És bizony ezt is jópár év gyakorlás előzi meg, ahol az ember minden apró részletre ügyelve gyakorolja be a mozdulatokat. A néző pedig csupán a könnyed, kecses és légies mozdulatokat látja, a kemény munka eredményét.
A múlt órán jegyezte meg az egyik tanítványom, hogy a legutóbbi bejegyzésben található videóban, ahol Yamini Reddy a réztányéron táncol, milyen pontosan tartja a mudrákat, a kézjeleket, és egy pillanatra sem lankad a figyelme. A kuchipudiban a táncosnak egyszerre kell figyelnie a ritmusra, lábára, karjaira, a kézjelekre, az arckifejezésekre és a szemmozgásra is. Bizony ez sok gyakorlást igényel, hogy ezek mindegyike tökéletes legyen önmagában is, és együttesen is, és hogy tökéletes összképet adjanak, hogy a nézőnek felhőtlen előadásban legyen része.
Az élet színpadán mindannyian előadunk valamit, hol kissebb, hol nagyobb szerepeket és az előadásunk sikere mindig attól függ, hogy mennyi energiát, odafigyelést tettünk a dologba, hogy mennyire ügyeltünk a részletekre, mennyit gyakoroltunk, és mennyit tanultunk. Ha nem fordítunk elegendő energiát az életünk feladataira és az egyszerűbb utat, a lustaság és hanyagság útját választjuk, bizony lehet, hogy még a színpadra sem engednek fel. Ellenben, ha minden tőlünk telhetőt megtettünk, akkor az élet előbb-utóbb biztosan díjazni fogja az előadásunkat, bármi legyen is a témája.
Üdv:
Zsuzsa
Zsuzsa
.
