2010. július 31., szombat

Érdekes különbségek a klasszikus indiai és a kortárs táncok között

.

Ebben a blogbejegyzésben egy olyan videót szeretnék ajánlani Neked, ahol két klasszikus indiai táncos, Savitry Nair, bharat natyam mester és Shantala Shivalingappa, kuchipudi és kortárs táncos osztja meg tapasztalait a nyugati kortárs tánccal való találkozásukról, illetve, hogy milyen érdekes különbségek vannak a két irányzat között.

Ha tudsz angolul, ajánlom, hogy hallgasd meg az interjút, ha nem akkor szeretném összefoglalni Neked a beszélgetés néhány főbb pontját.

Az eredeti videót megnézheted itt: kattints ide>>

Shantala Shivalingappa, kuchipudi és kortárs táncos elmondása szerint az egyik legfőbb különbség a klasszikus indiai táncok és a kortárs táncok között, hogy a klasszikus india táncok szimmetrikusak. Ha a jobb oldalon elvégzel egy mozdulatsort, akkor ugyanazt megismételed a bal oldalon is. Míg a kortárs táncok nem követik ezt mintát.

Savitry Nair, Bharat Natyam mester, az 1968-as diákmozgalmak idején került ki Franciaországba, ahol is Maurice Béjart (francia balettművész, koreográfus, a kortárs balett kiemelkedő alakja és nagy újítója több világhírű balett-táncos mestere) tanítványa lett. Elmondása szerint az egyik első tapasztalat volt, hogy az india táncokat és a kortárs táncot nem lehet összehasonlítani.

Amikor Franciaországban tanult Béjart egy darabot rendezett Bhakti (Isten imádata) címmel, ami különböző indiai istenségekről szólt. Számára lenyűgözőek voltak a táncosok, akik fehér ruhában, kecses mozdulatokkal alakították az istenségeket. Miután vége lett az előadásnak, figyelte a táncosokat, hogy mit csinálnak.

Indiában a művészek előadás után megfürdenek, imádkoznak, hasonlóan viselkednek, mint az istenségek, akiket megjelenítenek. De nyugaton ez nem így van, a művészek az előadás után nekiálltak dohányozni, inni, táncolni, nem istenekhez méltóan viselkedtek. Savitry Nair meglepődött, és azt gondolta, hogy ilyen táncosok nem alakíthatnak istenségeket, mert egyáltalán nem istenekhez méltóan viselkednek.

Indiában azok az emberek, akik a színpadon fellépnek, ugyanúgy esznek, viselkednek, élnek, mint azok, akiket alakítanak, az életük az alakításuk folytatása. Nincs különbség a kettő között, míg nyugaton ez nem mondható el. A művészek által alakított jellemek élete nagyban különbözik a művészek mindennapi életétől.




Üdv:

Zsuzsa








2010. július 22., csütörtök

Interjú Guru Vempati Chinna Satyammal – a modern kuchipudi atyjával

.
A kuchipudiban a többi indiai táncfajtához hasonlóan sokféle stílus van. Az adott táncfajtának megvannak a tipikus jellemzői, amelyek a többi tánctípustól jól megkülönböztetik, de a finomságok, apróságok, jellegzetes lépések, már az adott stílustól, iskolától, gurutól (mestertől) függnek.

Már huzamosabb ideje tanultam ezt a stílust, amikor elkezdtem tudni megkülönböztetni ezeket a stílusjegyeket. Egy élő előadást nézve, a táncos előadását, stílusát kifejezetten dinamikusnak, varázslatosnak találtam. (Nagyon megtetszett ez a stílus és szerettem volna elmélyedni benne. Ez az álmom valóra is vált, amikor tanulmányútra mentem Indiába, a Shri P.K Salve Akadémiára.)

Kiderült, hogy az elődásban látott táncos Guru Vempati Chinna Satyam tanítványa volt, aki a mai kuchipudi egyik legnagyobb élő alakja, bár már elmúlt 80 éves. Találtam róla egy rövid leírást, illetve interjút a Lokvani weboldalán, aminek összefoglalását/fordítását alább olvashatod:

Guru Vempati Chinna Satyamot gyakran úgy jellemzik mint a mestert, akinek az a küldetése, hogy terjessze a kuchipudit, a hagyományt, amibe beleszületett. Kuchipudi faluban, táncos családban született, így a tánc gyerekorrától beleivódott. Ahogy ennek a táncnak a finomságait elsajátította mesterétől, Vedantam Lakshmi Narayana Sastry-tól, szerette volna, ha ez a hatalmas örökség az egész világot bejárja.

18 éves korában elhagyta szülőfaluját, és mivel nem volt pénze, gyalog ment el Madraszba, a művészetek Mekkájába, ahol egy évig intenzív oktatásban részesült unokatestvérétől, aki az akkori filmvilág neves tánckoreográfusa volt. Ezek után megalapította a madraszi Kuchipudi Művészeti Akadémiát, és belekezdett önálló táncdrámáinak megalkotásába.

1971-ben a tengerentúlra utazott, Londonba és Frranciaországba, majd Dél-Amerikába, majd vissza az Indiai Fesztiválra. Innentől kezdve előadások végtelen sorát adta a világ minden táján, ahol is karizmatikus koreográfiáit és sziporkázó stílusát kitörő lelkesedéssel és igen nagy elismeréssel fogadták. Számtalan díjat és címet kapott nemcsak Indiában, de a világ több pontján is.

Következzenek az interjú részletek:

L: Önt a modern kuchipudi atyjának tartják. Új formát és elismert helyet adott neki a klasszikus táncok között. Mi motiválta arra, hogy ezt tegye?

VCS: Semmi újat nem tettem. A mesterem volt az, aki úgy érezte, hogyha a kuchipudit el akarjuk terjeszteni, akkor abba a nőket is bele kell vonni, és szóló előadásokat is kell tartani. Amit bemutattam, az csupán az, amit a mesteremtől tanultam; az autentikus kuchipudival ismertettem meg a világot.

L: Meglepve hallom ezt, hiszen az Ön stílusa sokkal inkább klasszikus, mint a korábban látottak.

VCS: A múlt évszázad folyamán a Yaksahagana (zenés tánc-dráma – a ford.) nagy befolyással bírt a kuchipudira, ami bizonyos mértékig megfosztotta az autentikusságától. A gurum által inspirálva képes voltam visszahozni az eredeti formát, amely nagy elismerést szerzett a klasszikus tánc világában. Minden, amit csinálok az a Natya Shastrából (ősi indiai irat a művészetekről – a ford.) ered.

L: Rengeteg táncdrámát alkotott, amely elvarázsolta a nézőket. Le tudná írni ezen mesterdarabok megalkotásának folyamatát? Van kedvenc darabja?

VCS: Először az ötlet születik meg. Aztán utánanézek a könyvekben, szakértőket keresek fel, hogy teljesen megértsem a történetet. Aztán jön a munka a zenészekkel a zene megkomponáláshoz. Szeretek nagy figyelmet fordítani a kosztümökre. Amikor egy darab elkészül és bemutatjuk, figyelek a nézők visszhangjára és folyamatosan próbálok javítani a munkán.
Az összes drámám közül, azt hiszem a Harvilasamot élveztem a legjobban.

L: Mit jelent jó táncosnak lenni? A mai elfoglalt világban van ideje a tanítványainak a táncra?

VCS: Az emberben meg kell legyen a művészet iránti szenvedély és odaadás. Idő van. Akinek ez a szenvedélye, az megtalálja rá az időt. El kell sajátítani a technikát és aztán jól begyakorolni. Olvasni kell a Natya Shastrát. A zene és a nyelv ismerete is nagyon fontos. Ezt nem lehet a pénzért csinálni.

Egyszer meghívtak bennünket B. Nagi Reddy otthonába. Úgy volt, hogy Kamala Laksmanan (ma már Kamala Narayanan) este 7 órakor tart előadást. Már 10 óra volt és még mindig nem jelent meg, de senki sem mozdult. Nem rá vártak, hanem a művészetére. Ez az a hatás, amit a táncosnak meg kell teremtenie.

L: Nyugodt afelől, hogy a kincs, amit létrehozott, biztonságban van?

VCS: Természetesen. A művészet sohasem hal meg. Csak az ember.

L: Köszönöm az idejét.

VCS: Köszönöm.

A riporter még az interjú végén hozzáfűzte, hogy amikor elment, megértette, hogy ezt az embert miért tisztelik olyan nagyon. Amikor elnézést kért a mestertől, hogy elrabolta az idejét, és miatta csak később ehetett, akkor azonnal azt válaszolta: „Sokkal inkább beszélek a művészetről egy érdeklődőnek, mint hogy egyek.” A mester odaadása, szenvedélye a művészet iránt, valamint elkötelezettsége a küldetése felé teszik őt naggyá.


Az eredeti angol nyelvű cikket és interjút megtalálod itt:
http://www.lokvani.com/lokvani/article.php?article_id=1960




Üdv:

Zsuzsa